Minap hallgattam egy nagyszerű barát, egy táncoló társ, Nelli gondoltait, amelyben többek között mesélt régebbi megélt karatén érzéseiről, tapasztalatairól.
Azt hiszem ez indított el bennem egy felismerést....Felismerést, hogy egy ismerős terepen mozgok!
Hiszen ez a szituáció, amelyben vagyunk nem újdonság számomra, hiszen már sok évvel ezelőtt megéltem a KARANTÉN-t sőt főszereplője voltam!
Most már tudom és ezt éreztem a karantén időszak kezdete óta, hogy a megváltozott helyzet számomra nem megerőltető, sőt ismerős és megszokott reakciókat hoz elő bennem.
Ismerős volt az otthonlét és annak rutin munkái, a kevés kontaktus, az erkélyről nézzük csak a világot, a szinte csak a családtagokkal való találkozás, a befelé fordulás és mégis az alkotás utáni vágy erősödése.
Marokkó volt az én első karantén tanítóm... .
Ez a karantén majdnem 1 évig tartott. Ebben az időben szinte senkivel nem tudtam beszélni, beszélgetni csak a férjemmel és nagyobbik akkor még pici fiammal. Még nem tudtam a nyelvet, egy idegen város Casablanca pálmafás, zajos utcáiba, teljesen más kultúrába kerültem, amihez nem volt könnyű alkalmazkodni.
Nem volt kapcsolódásom egy területen sem.
Kénytelen voltam otthon megteremteni azt a atmoszférát önmagamnak főleg, amiben jól érzem magam, de emellett megteremteni azt amiben a család is jól érzi magát, tehát az otthoni munka mellett a család jó érzésére is gondolva...Fontos volt.
Mit hozott nekem ez a közel egy éves bezártság? Ez a karatén, ez külvilágtól valamennyire elzárt időszak a későbbiek folyamán megnyitott előttem számos szépséges utat, jó barátokat, komoly tapasztalásokat, érzéseket és nem utolsó sorban meghozta a TÁNC-ot!
Ott ebben az bezárt világban érlelődött meg bennem hogy táncolnom kell, hogy nekem dolgom van ezzel...
Hálás vagyok hogy átélhettem, hogy megéltem és tanultam belőle.
Köszönöm Marokkó!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése