Hosszú ideje nem találkoztunk.
Telefon, chat maradt meg közöttünk és néhány fotó amit láttunk egymásról.
Néha még táncoltunk is együtt online...
És most izgalommal készültem az órára, a találkozásunkra, úgy mint az első randira, miként is fogunk találkozni, mit teszünk, hogy viselkedünk kérdések repkedtek bennem.
Az elmúlt időszakban ez a pandémiás zártság, a hírek, az adatok tömege mind mind beépültek a fejembe, holott nagyon kedvezően éltem meg a hátunk mögött hagyott időszakot.
Mit kezdünk ezzel a több hónapos információ áradattal és a félelemmel?
Azt tapasztalom hogy mindenkinél bizonyos arányban megjelent a félelem szorongató érzése.
De mitől is félünk, félek? Meg tudom pontosan határozni? Be merem-e magamnak vallani, hogy ez egy mély és komoly félelem, egzisztenciális félelmem (most nem csak az anyagaikra gondolva)?
Félek hogy többé nem létezem, az elmúlástól való félelem talán?
Megértem azt aki szorongva gondol egy találkozásra vagy együttlétre. Amit ajánlok, hogy álljunk meg és gondolkodjunk el... Ha nem tesszük "tisztába" mi rejlik bennünk, életünk több területére kihathat félelmünk. Veszélyes talajra léphetünk...
Inkább foglalkozzunk azzal, hogy mit tudok tenni? Milyen odafigyelést kíván tőlem? Hol az én határom amikor behúz egy félelmet keltő gondolat?
Jelenlegi állapotunkat ismerve talán válasz lehet, hogy miért is adtam az ölelés és félelem címet írásomnak?
Mi a Jamina, az Ostara, a Macskák, Sweet Ginger, a Kezdő csoportjaink és a hozzánk kapcsolódó táncos társaság általában szereti megölelni egymást találkozáskor, búcsú pillanatokban és úgy általában :)
Igazán és őszintén. Azok közé tartozunk akiknél nem cukormáz hanem valódi szeretet él a lelkében.
Nem beszéltünk meg előre semmi "protokollt", el is feledkeztem róla hiszen annyira vágytam rá hogy lássam már a csapatot, akikkel hosszú-hosszú ideje együtt vagyok, akik kezdeti lépéseit is végigkísértem.
Valami olyan könnyedén szép, finom, és intelligens találkozónk volt amit mindig megőrzök emlékembe. Finom érzékkel figyeltünk egymásra, arra hogy verbálisan de főleg nem verbálisan mit közvetítünk egymás felé. Közösen éreztük, hogy most nincs igazán az ölelésnek helye,a pusziknak sem, hanem egymásra nézés, szemünkkel simogatás, mosoly és elfogadás jelent meg.
Cizelláltan érzékelte mindenki hogy kinek mi a komfortos, ki milyen távolságra engedi magához és ez szerintem még közelebb hozott minket egymáshoz. Hozzám feltétlen.
Eltűnt a félelem, eltűnt a szorongás, együttlét volt kicsit más formában de gazdagon.
És milyen jót táncoltunk!
Köszönöm !
Joós Judit
Telefon, chat maradt meg közöttünk és néhány fotó amit láttunk egymásról.
Néha még táncoltunk is együtt online...
És most izgalommal készültem az órára, a találkozásunkra, úgy mint az első randira, miként is fogunk találkozni, mit teszünk, hogy viselkedünk kérdések repkedtek bennem.
Az elmúlt időszakban ez a pandémiás zártság, a hírek, az adatok tömege mind mind beépültek a fejembe, holott nagyon kedvezően éltem meg a hátunk mögött hagyott időszakot.
Mit kezdünk ezzel a több hónapos információ áradattal és a félelemmel?
Azt tapasztalom hogy mindenkinél bizonyos arányban megjelent a félelem szorongató érzése.
De mitől is félünk, félek? Meg tudom pontosan határozni? Be merem-e magamnak vallani, hogy ez egy mély és komoly félelem, egzisztenciális félelmem (most nem csak az anyagaikra gondolva)?
Félek hogy többé nem létezem, az elmúlástól való félelem talán?
Megértem azt aki szorongva gondol egy találkozásra vagy együttlétre. Amit ajánlok, hogy álljunk meg és gondolkodjunk el... Ha nem tesszük "tisztába" mi rejlik bennünk, életünk több területére kihathat félelmünk. Veszélyes talajra léphetünk...
Inkább foglalkozzunk azzal, hogy mit tudok tenni? Milyen odafigyelést kíván tőlem? Hol az én határom amikor behúz egy félelmet keltő gondolat?
Jelenlegi állapotunkat ismerve talán válasz lehet, hogy miért is adtam az ölelés és félelem címet írásomnak?
Mi a Jamina, az Ostara, a Macskák, Sweet Ginger, a Kezdő csoportjaink és a hozzánk kapcsolódó táncos társaság általában szereti megölelni egymást találkozáskor, búcsú pillanatokban és úgy általában :)
Igazán és őszintén. Azok közé tartozunk akiknél nem cukormáz hanem valódi szeretet él a lelkében.
Nem beszéltünk meg előre semmi "protokollt", el is feledkeztem róla hiszen annyira vágytam rá hogy lássam már a csapatot, akikkel hosszú-hosszú ideje együtt vagyok, akik kezdeti lépéseit is végigkísértem.
Valami olyan könnyedén szép, finom, és intelligens találkozónk volt amit mindig megőrzök emlékembe. Finom érzékkel figyeltünk egymásra, arra hogy verbálisan de főleg nem verbálisan mit közvetítünk egymás felé. Közösen éreztük, hogy most nincs igazán az ölelésnek helye,a pusziknak sem, hanem egymásra nézés, szemünkkel simogatás, mosoly és elfogadás jelent meg.
Cizelláltan érzékelte mindenki hogy kinek mi a komfortos, ki milyen távolságra engedi magához és ez szerintem még közelebb hozott minket egymáshoz. Hozzám feltétlen.
Eltűnt a félelem, eltűnt a szorongás, együttlét volt kicsit más formában de gazdagon.
És milyen jót táncoltunk!
Köszönöm !
Joós Judit
Megjegyzések
Megjegyzés küldése