Nézem a fotókat. A régi képeket és érzékelem az időt az együtt töltött közös időt.
Nem a táncról szeretnék beszélni habár a közös táncunk igen erős láncszem a mi csapatunkban, hiszen azért gyűlünk-gyűltünk össze hónapokon, sok –sok éven keresztül, hogy ezzel a közös élményünkön, megélésünkön felépítsünk magunkban valamit. Igazából megtaláltuk egymást. Bármennyire is mások vagyunk valahol mindig együtt tudtunk dolgozni, tervezni, élni, táncolni.
Ezeken az útjainkon meg szívmelengetően közösen lélegeztünk.
Előttem megjelenik az utazásaink izgalma, iszonyú sok nevetés, „óh ott megy Wendy”, a ruhában alvás, a „megakaromnézniatengert” felkiáltás, a pöffedtre dagadt lábam „szépsége”, zuhogó esőben városnézés, a közös kóborlás éjszaka az idegen városokban, metró megszállása és üléseik elfoglalása, az „ eztmégelvinnédErika” kérdése, 17 km gyaloglása, a taxi nem érkezik érzése, Csutika intézkedj, mi lesz most? fotózódjunk itt is, meg ott is és mindenhol...
Sorolhatnám az élményeket, a megéléseimet!
Moszkva, Prága,Szlovénia, Ljubljana, Barcelona, Varsó mind - mind hozzáadtak ehhez a csapathoz valamit.
Ha itt megállnánk ,akkor is azt gondolom kivételezett helyzetben voltunk és vagyunk és még nincs vége a mesének... :)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése